Külföldön is találgatják, ki lehet Gyurcsány utódja. Egy cseh politikai lap vezető publicistája nemrég azt írta, Gyurcsány Ferenc „elhasználódott”, új arc kell a sikerhez. Hozzátette: „Jegyezzük meg jól Bajnai Gordon nevét.” Hasonlóan vélekedett a Neue Zürcher Zeitung is.

Nemcsak a gazdaságban, a politikában is érdemes a fundamentumból kiindulni: az lehet Magyarország miniszterelnöke, aki maga mögé tud állítani 194 képviselőt. Ez Gyurcsány Ferencnek sikerült.

Persze ő is „beláthatja” pártelnökként: a jelenlegi politikai helyzetben új miniszterelnökkel még valamelyest visszaszerezhető a baloldal támogatottsága. Túl a találgatásokon: beszéltek erről Gyurcsánnyal?

Nem. De zárjuk le a témát: nincs kormányfői ambícióm. Én elsősorban a fejlesztéshez és a gazdasághoz értek, e téren van tapasztalatom.

Épp a fejlesztés és a gazdaság az, amire Gyurcsány a kisebbségi kormány programját építi. Ráadásul – vélik politológusok – a miniszterelnök „csereszabatosan” alakította át kormányát: egy esetleges új koalíciókötéskor a most kinevezett tárcavezetők bármikor lecserélhetők. Az egyedüli kivétel ön, a „biztos láncszem” – mondják az elemzők.

Ellenkezőleg: én vagyok a „legcserélhetőbbek” egyike a kormányban. Nem vagyok sem képviselő, sem tagja az MSZP-nek.

Még beléphet.

Eddig nem merült föl.

Miért nem?

Nem szeretnék főállású pártpolitikus lenni. Viszont elköteleztem magam egy baloldali kormányban a korszerű szociáldemokrata értékek és a modernizációs program mellett.

Tavaly azt nyilatkozta lapunknak: leginkább a szociálliberális koalíciót tartja helyes „értékkombinációnak”. Azóta az SZDSZ szövetséget bontott...

Ettől sem változott a véleményem. A baloldali és a liberális értékek összeegyeztetését továbbra is szükségesnek tartom. De sajnos a koalíció utolsó két évének kompromisszumai után is irányadó, amit Kornai János professzor az egészségbiztosítási modellek kapcsán írt: a kávé is jó, meg a tea is, ám a kettő keverve fogyaszthatatlan. Csak olyan kompromisszumot érdemes kötni, amely a „végcélt” nem veszélyezteti. Most tovább kell menni – világos koncepció szerint.

Csakhogy míg Gyurcsány a folytatást „bársonyos reformként” képzeli, gazdasági szakértők szerint ez pusztán „védekező játék” 2010-ig. Ehelyett offenzív gazdaságpolitikára van szükség, különben „lehúzhatjuk a rolót”. Amikor tavaly Kóka János leváltotta saját magát a gazdasági miniszterségből, azzal köszönt el: egyetlen út a liberális piacgazdaság. Valóban?

Én nem akarom semmiféle politikai doktrína keretei közé beerőszakolni a gazdaság feladatait.

Önnek most csak a baloldalét kellene néznie.

Szerintem pedig közös nemzeti célt kell kitűznünk a gazdasági fejlődésben – kormányzati ciklusokon átívelően. Például olyan országot csinálni, amely néhány év múlva képes tartósan öt százalék körüli gazdasági növekedésre.

Amikor idén az Európai Unió gazdasági növekedése is csupán körülbelül két százalék?

Igen. Mert csak úgy tudunk érezhetően közeledni, ha évente nagyjából két százalékkal gyorsabb a növekedésünk az uniós átlagnál. Láttunk már olyan törekvéseket itthon, amelyek mesterségesen próbálták felfuttatni a gazdaságot – belföldi keresletre, állami megrendelésekre alapozva. Ez nem fenntartható.

De az öt százalék – igencsak hosszú táv. Szakértők 2008-ra nagyjából két és fél százalékos növekedéssel számolnak idehaza.

Fontos is kimondani: a kétszázalékos többletnövekedés mellett is húsz év kell ahhoz, hogy elérjük az uniós gazdasági teljesítmény átlagát. Persze a magyarok hajlamosak belesüppedni a reményvesztettségbe, vagy ölbe tett kézzel várni a csodát. Ez a sajnálatos „tradíciónk” jelenleg is komoly gátja a felzárkózásnak. Tétlenségbe taszítja az embereket, miközben fogékonnyá válnak a hamis megváltást ígérőkre. Nem hitegetni kell. Ha tudjuk, merre kell menni, könnyebb eldönteni, hogyan és milyen lépéseket tegyünk.

Hat éve kormányoznak a szocialisták. Mégsem bizonyították: tudják a helyes irányt.

A gazdaságpolitikai „húzd meg, ereszd meg” alapja, hogy Magyarországon felzárkózási válság van. Két nagy csoport birkózik egymással. Az egyik úgy gondolja: legyen minél nagyobb újraelosztás, amelynek feltétele az adóztatás és az állami elvonások növelése. A másik a versenyképességet szorgalmazza – akár rövid távú áldozatok árán is. Voltaképpen a tücsök és hangya meséjéről van szó.

A két csoport – nem feltétlenül a két politikai oldal.

Így van. A kétféle szemlélet keresztbe metszi a bal- és a jobboldalt is. Viszont magam hallottam az ellenzék vezérét, amikor egy előadásában – talán 2003-ban – azt mondta: a következő tizenöt évben azokról fog szólni a politika, akik az állami újraelosztásból élnek. Mivel rendkívül magas, nyolcvan százalék körüli a választási hajlandóság, az ő szavazataikat kell megszerezni a győzelemhez. Máig erre építi politikáját az ellenzék vezető ereje. S mostanra kétségkívül jól szervezettek az újraelosztás hívei. Gondoljon csak a vizitdíj vagy a tandíj elleni totális és „sikeres” támadásukra.

Ördögi a kör.

Nemcsak ettől. Itthon ma mintegy kétmillió ember ténykedik a magánszektorban, és fizet adót. Ők és munkáltatóik tartják el a többi nyolcmilliót is, ők tartják fenn az országot. Ez hoszszú távon elfogadhatatlan. Hogy mégis működjön az állami szolgáltatórendszer, ahhoz nagyon magas adókat kell kivetnünk. Így azonban egyre többen akarnak kibújni az adófizetés alól, ezért egyre kevesebb embernek kell ugyanazt a pénzt befizetnie azok helyett, akik nem fizetnek adót. Úgyhogy a fejlődésben nemcsak a vállalkozók érdekeltek, hanem mindenki, aki szeretné megőrizni munkahelyét, esetleg kevesebb adót fizetni. Ha élhetek egy metaforával: a magyar gazdaság hajóján sokan ülnek a fedélzeten, és kevesen eveznek. Ha többen „lapátolnának”, ráadásul egy irányba, gyorsabban haladna a hajó.

Amelyik pillanatnyilag sülylyedni látszik.

Csak lelassult. Ezért én azt mondom: az ötszázalékos növekedés útjában álló legnagyobb akadály az országnak a munkához való viszonya. A foglalkoztatásban való lemaradásunk oka főképp az alacsony képzettségűek inaktivitása. Nekik sok esetben nem éri meg dolgozni: minimálbéren kevesebbet kapnak, mint amennyi a szociális segély. Eközben a képzett munkaerőből már hiány van. A kormánynak elsődlegesen a munkahelyteremtéssel, a munkára ösztönzéssel kell törődnie, és ehhez kapcsolódóan a szakképzéssel, oktatással – minden mennyiségben. Ha már a politikai értékekről is kérdezett: ez a legbaloldalibb gazdaságpolitika.

De mi a konkrét tartalma?

Uniós fejlesztési forrásból már most arra ösztönözzük a vállalkozókat, hogy a hátrányos helyzetű térségekben fektessenek be, s hátrányos helyzetű rétegeket foglalkoztassanak. Másik példa: a vállalkozásokat ma a bürokrácia is gúzsba köti. A GDP-nek hat és fél százalékát költjük a vállalkozások adminisztrációjára. Ugyanez három és fél százalék az unióban. Ha az adminisztrációs költségeket visszaszorítjuk, akár 750 milliárd forintot is megtakaríthat a hazai vállalkozói szféra. Ezenkívül szükségesnek látom a közteherviselés átrendezését is, amely csökkentheti a foglalkoztatást terhelő adókat és járulékokat.

Hol erre a fedezet?

Térjünk rá vissza nyár közepén! Az adórendszer átalakítása a pénzügyminiszter kiemelt felelőssége, s úgy tudom, keményen dolgoznak a megoldáson.

Közgazdászok szerint jelentősebb gazdasági változást csak olyan kormány tud véghezvinni, amelynek van bizalmi tőkéje. A Gyurcsány-kormánynak nincs, legalábbis kevés. Nem tart attól: ebben a széttöredezett politikai helyzetben az MSZP végül ismét osztogatással próbálja majd viszszaszerezni szavazói bizalmát?

Kiindulva az elmúlt tizennyolc évből: kampányhelyzetben veszély lehet, hogy az egyik tábor osztogatni próbál, a másik meg milliárdokat ígérget előre. Az ellenzék most azt sulykolja: a társadalmi és gazdasági bajokra az előrehozott választás a megoldás, és személyi kérdések alapján dől el Magyarország jövője. Tévednek. Ha esetleg nyernének, ők is ugyanabba a társadalmi-politikai csapdába kerülnének, mint a jelenlegi kormány. Ők sem kerülhetik el az elosztási rendszer átalakítását. Ezért mindenkinek mielőbb fel kéne hagyni az ország hitegetésével.

168ora.hu