Az 1956-os Intézet Közalapítvány és a Nagy Imre Alapítvány által rendezett emlékülésen a köztársasági elnök párhuzamot vont 1989. június 16. és 1956. október 23. között. Sólyom László szerint az utóbbi alapélménye a hazugságtól való megszabadulás volt. Hasonlóan döntő élmény, országos katarzis volt 1989. június 16. – az újratemetés –, amikor Nagy Imre áldozata elnyerte értelmét. „Az ország ismét megtapasztalhatta a felszabadulás élményét. Ez a nap a rendszerváltás kulcsa, viszonyítási pont, amely nem tűri a kétértelműséget.” 1989. október 23. – a köztársaság kikiáltása – az államfő szerint nem volt ilyen. „Éppen Nagy Imre fényében látható meg, mennyire nem forradalmi szakítást és leszámolást akart a Kádár-rendszerrel az MSZMP, hanem valamilyen – stílusosan – »megszüntetve megőrzést«.”

Október vagy június?

Rainer M. János szerint jogtörténeti szempontból a rendszerváltás 1989. október 23-án történt meg. Vannak más álláspontok is, lehet érvelni az első szabad választások és utána a parlament első ülése, az Antall-kormány beiktatása mellett is. „De az kétségtelen, hogy a nemzet számára, lélektani szempontból Nagy Imre és mártírtársai újratemetése jelentette a rendszerváltást – vélte Rainer, több okból is. A Kádár-rendszer egyik legfőbb – ha nem a legfőbb – tabuja 56 volt. Az, hogy az ellenforradalomból forradalom lett, a Kádár-korszak szimbolikus és visszavonhatatlan bukását jelentette. Talán az is hozzájárult ehhez, hogy nem a hatalom rendezte a temetést, hanem a Történelmi Igazságtétel Bizottság civil, társadalmi kezdeményezése kényszerítette ki ezt az aktust.

Vásárhelyi Mária attól nem tud elvonatkoztatni, hogy Szűrös Mátyás kiáltotta ki a köztársaságot, bár szerinte a rendszerváltás egy folyamat volt és „nem nekünk, és nem is a köztársasági elnöknek kell meghatározni a történelem­könyvek számára a legfontosabb pontot”. A rendszerváltás ihletett pillanata Varga László szerint sem 1989. október 23. volt. Ő még tovább ment: szerinte október 23-ával hasonlóan járt el az akkori kormányzópárt, mint korábban a Rákosi-féle MDP augusztus 20-ával: „Szent István napjára rátelepítette az alkotmány ünnepét. Remélve, hogy idővel elhalványul az eredeti jelentés, és kommunista berendezkedés ünnepévé válik.” Az MSZMP-nek 1989-ben az volt a célja, hogy a forradalom napjára építse rá saját legitimációját. A szocialista párt a rendszerváltás idején küzdött a vállalható hagyomány meglelésével. Az utolsó pillanatban talált rá Nagy Imrére, aki végül is reformkommunista volt. De ahhoz több idő kellett volna, hogy Nagy Imrét ne Kádár mellé építse be a hagyományai közé – vélte a történész.

Választani kell

A köztársasági elnök a múlt szombati emlékülésen megismételte 2006-os ünnepi beszédének részletét. „1956 emléke nem nyugodhat két, ellentmondó és egymást kizáró hagyományon. Ha valaki a forradalommal is, Kádárral is fenn akarja tartani a folyamatosságot, nem ünnepelhet tiszta lelkiismerettel.” Az elnök – név említése nélkül – ismét vitába szállt egyik elődjével, Göncz Árpáddal, aki szerint annyi 56 volt, ahány ember.

Varga László is úgy látja, választani kell Nagy Imre és Kádár János öröksége között, s ez nem mást jelent, mint választani a demokrácia és a diktatúra között. Az a tendencia, amely Kádárt úgy állítja be, mint aki végső soron mégis a forradalom eredményeit valósítja meg, súlyosan torz. Nem lehet eltekinteni attól, hogy Kádár volt a forradalom leverője, a megtorlás irányítója. A politika kétértelmű beszéde nagyban hozzájárul – vélte a történész –, hogy a magyar társadalomban kialakult a Kádár szerepét mentegető attitűd.

Eörsi László történész szerint is két egymástól eltérő hagyomány létezik, és ez így is marad, mert a rendszerváltás ihletett pillanatában az egykor a barikád két oldalán állók elmulasztották a kibékülést. Emlékeztetett rá, hogy bár annak idején sokat beszéltek róla, de végül nem követték a spanyol mintát: ott közös sírba helyezték a polgárháború áldozatait.

Rainer M. János természetesnek véli, hogy a legtöbb ember elismeri 1956-ot forradalomnak, mártírnak tartja Nagy Imrét, ugyanakkor a kádári konszolidációt is értéknek tartja. A tudományos megközelítés ezt rögzítheti: a kettő furcsa módon megfér egymás mellett. Rainer szerint ugyanokkor Sólyom László beszédében nem a tényeket elemezte, hanem normatív igazságot fogalmazott meg. Azt, hogy mit tartana jónak, követendőnek a magyar társadalom számára.

Vásárhelyi Máriának épp ezzel a szereppel van baja. Szerinte az államfőnek nem feladata, hogy történelmi kérdésekben igazságot osszon. „Ízléstelen, ahogy elődjével, az 56-os elítélt Göncz Árpáddal polemizál, ráadásul nincs is igaza, hiszen 1956-ot az események szereplői többféleképpen élték meg. Ez kiderülhetett mindenki számára a Nagy Imre-per hanganyagának meghallgatásából is, hisz volt, aki a szocializmust akarta megreformálni, mások polgári demokráciát szerettek volna. Vásárhelyi problematikusnak tartja Sólyom beszédében a kommunistázást is, hiszen Nagy Imre kommunista volt, 1956-ban is és utána is, ami kiderül az utolsó szó jogán elmondott szavaiból. Ezt tehát illik tiszteletben tartani egy ünnepi beszédben. „Ez a beszéd nem is Nagy Imréről szólt, hanem Sólyom Lászlóról, az ő személyiségéről és szerepéről, illetve ennek zavarairól – vélte Vásárhelyi, aki mindezt nagyon szomorúnak nevezte.

nol.hu