A magyar közélet ugyanis 2006 tragikus és szégyenletes szeptembere után már érdemben túljutott két súlyos vitán. Az utcai erőszak tombolásának két éve után most már nem az az igazi kérdés, hogy miért is dúl a szélsőjobb csőcselék, hiszen már régen tudjuk, hogy a szélsőjobb utcai dühöngését a Fidesz szabadította el, de azt is, hogy mostanában már kínos-keservesen, félszívvel elhatárolódik tőle. Másodjára pedig nem is az az igazi – bár ugyancsak igen fontos – kérdés, hogy mennyire képes a rendőrség fenntartani a közrendet, hiszen látjuk, hogy a rendőrség egyre hatékonyabban próbálja megfékezni ezt a szélsőjobboldali utcai dühöngést, de azt is megtapasztaltuk, hogy ez nem pusztán a rendfenntartás hatékonyságának a kérdése.

Már régóta az az igazi kérdés a magyar politikában és a közéletben, hogy miért és meddig tűri ezt az utcai garázdálkodást a magyar társadalom nagy többsége, és mikor állítják le ezt a nyilvános őrjöngést. A korábban passzív többség azóta számos megmozdulást szervezett, de a vandálok törpe kisebbsége még mindig túszként tartja fogva a nagy többséget, amelynek egy hatalmas demonstrációval kellene kimutatnia az eltökéltségét és az erejét.

Joggal kérdezzük azt is, hogy meddig maradnak a szótlanságban vétkesek a közjogi méltóságok – főleg az alkotmány szerint az intézmények demokratikus működése felett őrködő államfő –, a pártok, az érdekszervezetek, sőt az egyházak vezetői. Napjaink sürgető kérdése az, hogy meddig bújnak még a magas rangú méltóságok olyan méltatlanul tompa közhelyek mögé, hogy a szólásszabadság és a gyülekezési szabadság védelme közvetve minden utcai erőszakot igazol, ahogy nemrégen az Alkotmánybíróság tette a gyűlöletbeszéd büntetésének elutasításával.

A vandál tüntetők most valójában egy újabb ultimátumot nyújtottak át a társadalomnak és a köztársaság érintett vezetőinek, hogy a további hallgatásukkal és megalkuvásukkal szentesítsék az adott helyzetet, amelyben a szélsőjobb kiváltsága az, hogy bármikor, tetszés szerint felboríthatják a közrendet, és szégyent hozhatnak az országra az egész világ előtt. De csak addig ostromolnak bennünket az utcán, amíg a nagy többség és a „nagypolitika” passzivitásával eltűrjük a közrend intézményesített megzavarását és az ország nemzetközi megszégyenítését.

Két fronton kell ugyanis a káosz kihívására adott válasznak megszületnie, mert az utcai vandalizmus megállításához egyaránt kell a nagy többség megmozdulása és a választott vezetők határozott kiállása. A magyar politikának a szélsőjobb radikalizmus megfékezéséhez új kezdeményezésre, innovációra van szüksége, nevezetesen a közéleti demokrácia minimumának elfogadására és a tömegtámogatás megszerzésére.

Ezt fogalmazza meg a Magyar Charta felhívása, ami egyben távolabbra is tekint. A magyar politikában a konfrontációk keserves évei után eljött már az „építkezés időszaka”, amikor a közélet főszereplőinek a maguk újabb, kibővített szerepkörében kell színre lépniük, hogy megteremtsék a társadalmi párbeszéd intézményrendszerét. A politikának a társadalmi nyitottság irányában kell változnia, egy olyan közélet kialakítása felé, amelyben már a közeljövőben fokozatosan megjelennek a hosszú távú gondolkodást képviselő társadalmi partnerek, vagyis társadalmi-gazdasági megállapodásra van szükség, mert tartós intézményi berendezkedés nélkül nincs demokratikus konszolidáció.

A Magyar Charta kidolgozása és elfogadása önmagában is szükséges a szélsőjobb tombolásának megállítására, de egyben az első lépés is lehet a konszenzusos demokrácia kialakítása felé. A szélsőjobb utcai tombolása ugyanis vitális közös értékeket és érdeket sértett a magyar társadalomban, hiszen valamennyi politikai pártnak és társadalmi szervezetnek közös értéke a demokratikus normák betartása és a közös érdeke a közrend helyreállítása. Sőt leginkább talán éppen a politikán túli gazdasági szférának a legelemibb érdeke a biztonságos üzleti élet alapfeltételeinek garantálása. Ezt a közös értékrendet és érdekrendszert fejezheti ki a Magyar Charta, ami a „Magyar Gárda” nemzetközi lejárató akciói után valódi nemzeti büszkeségként viselheti a magyar nevet.

Magyarországnak a „tömegek ébredése”, avagy a társadalmi mozgósítás időszakában tehát már csak a részvételi demokrácia két formája között van választása. Vagy végrehajtjuk a társadalmi rendszerváltást is fokozatos átmenettel az igazi részvételi demokrácia felé, vagy állandósítjuk az utcai politizáláson és szélsőjobboldali őrjöngésen alapuló „anómiás”, negatív részvételi demokráciát. Vagy megépítjük azokat az intézményeket, amelyeken keresztül az emberek beléphetnek a demokrácia épületébe, és megtanulhatnak tagoltan és értelmesen politikaiul beszélni, vagy elfogadjuk a tagolatlan ordítozást és indulatkitörést, mint a „keleties” politika természetes nyelvét az időnként feltoluló népszavazási dührohamokkal minden reformkísérlettel szemben. Az átalakuló társadalomnak az európai demokráciák sorába való belépéshez mindenképpen egy új, szélesen kiépített intézményrendszerre van szüksége. A tagolt társadalmi intézményrendszer kiépítésének és a széles társadalmi párbeszédnek a megkezdése – támaszkodva a baloldali mozgalmak felhajtó erejére is – egyben a konszolidáció kétéves programjának a legfontosabb része, avagy alapvetése is. Így reális esély van arra, hogy a konfliktusok korának két évtizede után a 2010-es választást követően megkezdődhessen az együttműködés, a konszenzus kora Magyarországon. Ennek a kezdete lehet a Magyar Charta elfogadása, ami kifelé és befelé is üzen a magyar demokrácia erejéről és érettségéről.