Rajk László százezres tömeggel kísért temetése után a diákok tüntetésbe kezdtek: „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!” A diákok főiskolákon és egyetemeken szerveződtek, közösen fogalmazták meg követeléseiket, többek között többpárti választásokat, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését, a szovjet csapatok kivonását, a Kossuth-címer visszaállítását akarták elérni.

Kitör a forradalom

Október 23-ra a műegyetemisták szerveztek tüntetést, amit a kormány előbb betiltott, majd mégis engedélyezett, felszólítva a budapesti pártszervezeteket, hogy vegyenek részt a demonstráción, és ne engedjék az eseményeket „elfajulni”. A diákok délután három órakor a Petőfi-szobornál gyülekeztek, ahol Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt, a refrént vele zúgta a 10-15 ezres tömeg. A lengyel szabadságmozgalommal való szolidaritásuk kifejezésére a tüntetők a Bem térre vonultak – „Bem apó és Kossuth népe / együtt megyünk kéz a kézbe”. Estefelé már csaknem kétszázezres tömeg érkezett a Kossuth térre a Parlament elé, a házakon megjelentek a nemzeti zászlók, amelyekből kivágták Rákosi címerét.

Este 6-7 órára az események irányíthatatlanná váltak. A Parlament előtt Nagy Imre beszélt az 1953-as célok újrafogalmazásáról, a felvonulási téren ledöntötték Sztálin szobrát, fejét a Nemzeti Színházhoz vitték, ahol zsákutcát jelző közlekedési táblát akasztottak rá. A Bródy Sándor utcában, a Rádió székháza előtt a tüntetők követeléseik beolvasását akarták elérni: a rádió ehelyett Gerő Ernő beszédét sugározta, aki elítélte a „nacionalista megmozdulást” és kemény megtorlást ígért. Az épületből valaki a tömegbe lőtt, erre megkezdődött a fegyveres harc: hajnalra a Magyar Rádió a forradalmárok kezén volt.

Támad a szovjet hadsereg

Még 23-án Hruscsov kezdeményezésére, Gerő Ernő kifejezett kérésére mozgásba lendültek a főváros környékén állomásozó szovjet harckocsik is. A város több pontján szerveződtek fegyveres csoportok, a legjelentősebbek a Corvin közben, a Baross téren, a Práter utcában, a Tompa utcában, a Tűzoltó utcában, a Széna téren és a Móricz Zsigmond körtéren. Városi gerillaharc alakult ki, a forradalmárok lesből támadták a szovjet csapatokat, amelyek emiatt vaktában lövöldöztek a városban.

A Budapesti hírek hatására október 24-25-én vidéken is felvonulások és tüntetések kezdődtek. Nagy Imre október 24-én vette át a miniszterelnöki hivatalt, de 28-ig a helyzet nem tisztázódott. Az ÁVH emberei több száz halálos áldozatot követelő sortüzeket lőttek a tömegbe a Parlament előtt és számos vidéki nagyvárosban. Nagy Imre október 27-én határozta el magát, és nem, vagy csak kevésbé kompromittált személyekkel töltötte fel kormányát, október 28-án pedig tűzszünetet hirdetett. Ellenforradalom helyett nemzeti demokratikus mozgalomnak minősítette a történteket.

Demokratikus átalakulás

Nagy Imre rádióbeszédében bejelentette a szovjet csapatok kivonását, az ÁVH feloszlatását, a Kossuth-címer visszaállítását, nyugdíj- és fizetésemelést ígért. A leginkább gyűlölt kommunista vezetők a Szovjetunióba távoztak, az ENSZ BT napirendjére tűzte a „magyar kérdést” – úgy tűnt, győzött a forradalom. A szovjet csapatok 30-án megkezdték a kivonulást Budapestről, megalakult a Nemzetőrség, és szabadon engedték a politikai foglyokat. Az indulatokat azonban nem lehetett egyik napról a másikra lecsillapítani: a Köztársaság téri pártház ostroma után több karhatalmistát vagy annak vélt személyt meglincseltek.

Nagy Imre október 30-án – szovjet jóváhagyással – bejelentette, hogy Magyarországon megszűnik az egypártrendszer, újraalakulnak az 1945 utáni demokratikus pártok. Ezek egyetértettek az ország semlegességének deklarálásában, a demokrácia visszaállításában, valamennyien az emberi és polgári szabadságjogok tiszteletben tartása mellett foglaltak állást. A miniszterelnök október 31-én bejelentette a szovjet csapatok teljes kivonását, és hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből. Ugyanezen a napon azonban Moszkvában megpecsételték hazánk sorsát.

Végső szovjet támadás

A szuezi válságban lekötött Egyesült Államok és a nyugat az ottani szovjet semlegességért „cserébe” szabad kezet adott Hruscsovnak Magyarországon, bár több európai nagyvárosban is rokonszenvtüntetéseket tartottak. A szovjet vezetők még 31-én megszerezték Kína hozzájárulását, és a következő napokban a kelet-európai „baráti szocialista országok” beleegyezését is a magyarországi „ellenforradalom” leverésére. Nagy Imre, érzékelve a szovjet csapatmozgásokat, az ENSZ-hez és a nyugati hatalmakhoz fordult segítségért, és tárgyalásokat kezdett a Szovjetunió képviselőivel is.

A szovjet csapatok november 4-én, kevéssel éjfél után kezdték meg a Forgószélnek elnevezett hadműveletet Budapest és a magyar nagyvárosok ellen Ivan Alexandrovics Szerov, a KGB vezetőjének irányításával. A magyar honvédség nem fejtett ki ellenállást, a hadügyminisztert és a szovjetekkel tárgyaló magyar delegációt még korábban letartóztatták. A szovjet harckocsik reggel nyolc órára elérték a Parlamentet, ahol a kormánytagok közül már csak egyedül az idős kisgazda politikus, Bibó István tartózkodott, aki éppen kiáltványt küldött szét a nyugati országok nagyköveteinek – a katonák irodai munkásnak nézték, nem „foglalkoztak vele”.

Fél hattól nyolc óráig a rádióban többször elhangzott Nagy Imre legendás közleménye. Csaknem ezzel egy időben a szolnoki rádió hullámhosszán bemondták a Kádár-kormány megalakulását, amely a szovjet hadsereg segítségével indított harcot az „ellenforradalom” leverésére. A szabadságharc azonban még nem ért véget, a nyugati segítségben bízó forradalmárok szembeszálltak a második szovjet invázióval is.

A Kilián laktanya november 5-ig, a Citadella november 7-ig tartott ki. Az újpesti és csepeli forradalmi központokat november 10-11-én sikerült csak felszámolni, és komoly harcok folytak vidéki városokban is. A harcokban a titkosítás alól 1993-ban feloldott statisztikai adatok szerint 2652 magyar és 720 szovjet állampolgár esett el. A sebesültek száma magyar oldalon 19 226, míg szovjet oldalon 1540 fő volt, a forradalom következményeként körülbelül negyedmillió magyar hagyta el az országot.

FN.hu