A folyamatos lázítás stációi után mindig az volt a legfőbb gondja, hogyan vihetné haza békében a felheccelt tömeget.

Most azonban egyértelműen győzött. Még időben félretolta Tarlós Istvánt, a referendum épp általa kinevezett „politikai felelősét”, és beleállt a kampányba. Az Erzsébet hídnál már a diadalmas hadművelet egyedüli vezénylő tábornokaként fogadhatta az egybegyűltek üdvrivalgását – és ezzel nagymértékben megerősítette a párton belüli pozícióját is. Orbánnak ezután csakugyan nincs riválisa a Fideszben; kizárólagos kormányfői aspirációját az övéi közül senki nem vonhatja kétségbe.

Mindazonáltal annak a beszédnek, amelyet ezúttal mondania kellett, még a korábbiakhoz képest is a már ismerős kettősség volt a legfontosabb célja. Felhevíteni, kielégíteni a győzelemittas sokaságot, egyszersmind azonban le is szerelni, megnyugtatni, visszatartani bármiféle spontán nekibuzdulástól. Ez nem ígérkezett könnyű feladatnak, hiszen a kormány megfutamításának ígérete legutóbb épp ugyanitt hangzott el, a híd lábánál. Ráadásul Orbán mindjárt indításképpen egy veszélyes történelmi hasonlatban igyekezett megragadni a helyzet lényegét, a köztársaság kabinetjét a negyvennyolcas helytartótanáccsal azonosítva, mondván, ez a mai már éppolyan „sápadtan reszket”, mint egykor a Habsburgoké. Merthogy úgyszintén érzékeli a „hanyatlás légáramát”. A históriai párhuzamból tehát egyenesen következhetett volna, hogy a tömeg azonmód megindul a „helytartótanács” ellen.

Csakhogy Orbán nem erre hegyezte ki retorikai leleményét. Épp ellenkezőleg: amint előadta, rögvest arról kezdett értekezni, hogy ez a mai hatalom persze provokál bennünket, és azt szeretné, ha megfeledkeznénk magunkról, ha nem óvnánk a nemzet egységét és összetartását. De „kilóg a lóláb”, és „mi nem megyünk lépre”, mert „nekünk is megvan a magunkhoz való eszünk”. Vagyis az agresszív indulatok helyett a türelemre és az önmérsékletre apellált, úgy állítva be a dolgot, mintha a népszavazással soha nem is lett volna más szándéka, mint létrehozni a jövőorientált nemzet pártok feletti összeborulását. „A bal és a jobb helyett a jövő emberei legyetek!” – kiáltotta átszellemülten, közvetlenül azután, hogy kísérletet tett nemcsak a jövő, de a jövő emberének definiálására is.

Ez a próbálkozás azonban nem hozott átütő eredményt. „Merre van a jövő?” – kérdezte önmagától egy turista pragmatizmusával, de a válasz a topográfiai általánosságba veszett: „Arra, amerre még nem jártunk.” A jövő embereiről pedig csak annyit tudhattunk meg, hogy ők „azok, akik megteremtik a jövőt”. Mindennek ellenére az összesereglett szimpatizánsok többsége valószínűleg végül beérte azzal a jó érzéssel, hogy a népszavazás jóvoltából ráléphetett a jövőbe vezető járatlan, ám Orbán Viktor által garantáltan célba vezető útra.
Az idei március 15-ének a Fidesz elnöke szempontjából nem is volt más értelme, mint ezt a hitet megerősíteni mindazokban, akik a referendumon igennel szavaztak. Ők ugyanis valóban egy új többséget alkotnak, mégpedig akkorát, hogy velük előbb jövőre az uniós, majd 2010-ben a parlamenti választáson tarolhat „a jobboldal vezető ereje”. Ez a Fidesz legszebb reményeit tápláló többség azonban még korántsem szilárd és elkötelezett – majd’ egymilliónyian biztosan nem a pártra, hanem a saját zsebükre szavaztak. De mégiscsak tettek egy lépést a jobboldal és – ne tagadjuk – akár Orbán felé is. Őrájuk most nagyon kell vigyáznia a Fidesznek; óvnia, ápolnia kell ezt a még csak bimbózó bizalmat, hogy a továbbiakban majd szárba szökkenjen. Úgy számítanak, hogy aki egyszer megízlelte a győzelmet a Fidesz oldalán, az hajlik rá, hogy máskor is ezt akarja.

Orbán mindezzel kalkulálva beszélt március idusán, és ezentúl is hasonlóképp gyakorlatias szellemben nyilatkozik majd. Nincs oka arra, hogy bárkit elijesszen, akit egyszer egy ügyben már megnyert. Óvatosan bár, de ezért távolságot fog tartani tábora radikálisaitól. Most alighanem megértette, amit eddig soha nem akart: tudniillik azt, hogy nem az ideológiai jobbszélről kell építkeznie, hanem azok köréből, akik eddig is a rendszerváltás veszteseinek tartották magukat, és a különféle díjak bevezetését érzelmileg úgy élték meg, mint védtelenségük, kifoszthatóságuk újabb bizonyítékát. Ez a számszerűen sem elhanyagolható réteg nem radikális, de ahhoz elég elkeseredett, hogy kevés vegzatúra is felkeltse benne a protestszavazót.

Ez a néhány százezer ember elég lehet Orbánnak 2010-ben, ezért ezentúl fontosabbak lesznek a számára, mint az általa ajánlott orgánumok fogyasztói, fontosabbak, mint az utca harcosai, fontosabbak, mint az elszánt rasszisták. Ők is kellenek persze mind, de nekik úgysem lesz más választásuk, mint a Fidesz. Megnyerni azokat kell, akik eddig jobbára bizonytalanok voltak, és most beléptek a jó eséllyel elcsábíthatók táborába. A „szociális” népszavazás tanulsága az, hogy a jobboldalnak elsősorban és válogatás nélkül be kell vetnie a szociális demagógia minden eszközét. És ne higgyük, hogy e tárgyban nincsenek tartalékai.

A tisztelt – és újabban kényes önérzetű – Alkotmánybíróság most végignézheti majd, micsoda őrületet szabadított el, amikor referendumra engedte a Fidesz legkevésbé sem nemzetstratégiai, de annál képtelenebb kérdéseit. Amikor Orbán „alkotmányos népítéletnek” merészeli nevezni ennek a felelőtlen jogászkodásnak a demagógiában fogant következményét, s ráadásul még ünnepélyesen – és egyébként helytállóan – be is jegyezteti mint világszabadalmat, akkor már végképp nem titkolja a cinizmusát.

Miért is tenné? Hiszen sikerült győzelemre vinnie egy politikai abszurditást. Sikerült elérnie, hogy a kormányzás konkrét eszközeit kivegye a legitim kormány kezéből. És megengedte magának, hogy ezt a legalábbis időlegesen lebénított kormányt kvázi egy idegen hatalom helytartójaként bélyegezze meg.

Mindez persze mindenekelőtt az ő személyes szégyene. De osztoznak benne azok is, akik a köztársaság, a demokrácia kormányozhatóságának – úgymond – felkent őrei.

168ora.hu