A koalíció – és vele az állandó parlamenti többség – szétesése élesen világít rá a magyar helyzet paradox voltára: a veritas duplex korát éljük. Van egy, az ország állapotát többé-kevésbé ismerő polgárok (főként értelmiségiek) körében elfogadott, valóban nehezen kétségbe vonható szakértői igazság meg egy – momentán roppant kevéssé elismert, ám annál vaskosabb – politikusi. Bugyinszky György, a Népszabadság munkatársa így exponálja ezt a kettősséget: „Az elmúlt hónapok hivatalos kormányzati kommunikációjának tételmondata: túl vagyunk a nehezén... most a nyugodtabb építkezés időszaka következhet, bársonyos reformok, miegymás; miközben a magyar gazdaság leghitelesebb szereplői elvesztegetett évekről, a 24. óráról, azonnali lépéskényszerről beszélnek.” (Programszomj, április 13.) A publicista fölteszi a kézenfekvőnek tűnő kérdést: „Rendjén van-e, ha a magyar gazdaságpolitika jelenéről és kilátásairól szóló politikusi és szakértői leírások ennyire széttartók tartalmukban, és ennyire külön vágányon fut a két nyilatkozatáradat a nyilvánosságban?”

A kérdés érezhetően költői. Megfogalmazója szerint tehát nem igényel választ, hisz az nyilvánvaló: nem, nincs rendjén. Én viszont – kéretlenül – azt felelem rá, hogy: igen, rendjén van. Mindegyik a maga rendjén. (Legföljebb hozzáteszem: sajnos.) Hogy jól értsük egyfelől a politika, a politikusok; másfelől a szakértők, a közgazdászok, az értelmiségiek válaszát, nézzük meg, miféle helyzet az, amelynek kihívásaira a maguk értékrendje, a maguk törvényei, a maguk normái: a maguk professziója szerint válaszolnak.

Csontig egyszerűsítve, a képlet nagyjából a következő. A nyugati jóléti államok szociális vívmányai napjainkra jórészt tarthatatlanokká váltak. Részint a globalizációs verseny (az előbbi vívmányok terheit nem cipelő új versenytársak előnye), részint a vészesen romló demográfiai trendek (a társadalom elöregedése), továbbá az előbbit is elősegítő egészségügyi szolgáltatások rohamos fejlődése és még rohamosabb drágulása stb. okán. Mindez arra kényszeríti a fejlett államokat, hogy redukálják korábbi szociális, munkaügyi, egészségügyi, nyugdíjügyi stb. szolgáltatásaikat, hogy az állami gondoskodás mellett/helyett nagyobb szerepet kapjon a polgári öngondoskodás. A nagy ellátórendszerek reformja mindenütt erős társadalmi ellenállásba ütközik (érdekképviseletek tiltakozása, sztrájkok, tüntetések), ennek ellenére a nyugati politikai elitek keresztülviszik a szóban forgó reformokat. A társadalom (benne a maguk) hosszabb távú érdekeit szem előtt tartva ellenállnak a rövid távú érdekérvényesítésnek – eltökéltséggel, a politikai verseny korlátozásával, együttműködéssel, ha kell, nagykoalícióval. (A szociáldemokrácia például revideálta korábbi, a jóléti államhoz kötődő értékrendjét.)


A magyar helyzet ennél súlyosabb. Itt egy kollektivista, paternalista, ráadásul koraszülött „jóléti állam” vívmányai váltak tarthatatlanokká, szorulnának reformra, de a reformok egyre késtek. 1990 után az első kormányzati ciklus a rendszer fundamentális átalakítását (tulajdonviszonyok, gazdaságszerkezet, külgazdasági rendszer, politikai viszonyok stb.) végezte el, cipelve az ennek nyomában járó nagy társadalmi átrendeződés roppant terheit s azok politikai következményeit (kamikazekormány).

A második ciklusban volt egy határozott egyensúlyjavítás (Bokros-csomag), de reformokra (a nyugdíjreform beindítását leszámítva) nem került sor. A harmadik ciklus első felében az egyensúlyt még tartották, reformok azonban ekkor sem indultak (sőt leállították a nyugdíj ügyét), a ciklus második felében pedig megkezdődött a nagy osztogatás. A negyedik ciklus kormánya már az ígérgető-osztogató licit elszabadulása révén alakulhatott meg („jóléti rendszerváltás”), ám a végzetes kisiklás akkor történt, amikor az új kormányfő be is tartotta felelőtlen ígéreteit, amire a frusztrált ellenzék vad populizmussal felelt.


A pártok versenye elfajult. A rövid távú hatalmi érdekek harca nemcsak maga alá gyűrte a társadalom, a nemzetgazdaság, az ország stb. hosszabb távú érdekeit, de kialakult egy igen rossz pártpolitikai képlet is. Miközben az országnak a nyugati trendekhez felzárkózó átalakításokra lett volna szüksége, azonközben két – ezen igénnyel ellentétes karakterű – politikai erő vívta egyre ádázabb küzdelmét a hatalomért. Egyfelől az avítt szocdem értékeket újként képviselni akaró volt állampárt; másfelől a posztkommunista társadalom elvárásait gátlástalanul meglovagoló és felszító vad populista vezérpárt, amely ráadásul mindinkább szembefordult a parlamentarizmussal is.

Ekkortájt lépett a színre, majd került gyorsan az élre az a politikus, aki – a kilencvenes évek végén történt közírói debütálásától kezdve – a szóban forgó nyugatias reformokkal remélte orvosolni az ország bajait, ezek végigvitelében látta a maga feladatát, s ezekhez akart létrehozni politikai erőt a korábban jellemzett utódpárt modernizálása révén. 2004 őszén megszerezte ugyan a kormányfői pozíciót, de az örökölt szűk költségvetési és politikai mozgástérben (ráadásul szűk fél ciklus alatt) szörnyű kudarcot hozott volna a reformok előkészítetlen megindítása. A mostaninál sokkal szörnyűbbet – szakmai és politikai értelemben egyaránt. Mi több: már akkor biztosan hatalomra segített volna egy kiszámíthatatlan antireformista és antiparlamentáris erőt.

Ezen a ponton álljunk meg egy szóra. A hatalomnál és az ország érdekénél. Az értelmiségiek – közírók, közgazdászok, szakemberek – ugyanis rendre szembeállítják a kettőt. Sarkosan és kizárólagosan. Folyvást azzal vádolják a politikusokat, a pártokat – s újabban a miniszterelnököt –, hogy az előbbi fontosabb számukra az utóbbinál. Mi több: csak a hatalom számít, ezért föláldozzák az ország érdekét. Még az értelmiségi allűrökkel nem vádolható, a politika világát belülről ismerő, józan és realista Békesi László is hajlamos efféle lózungokra: „Kiderül, hogy fontosabb a hatalom megtartása, semmint felhasználása az ország egésze javára... A hatalom megtartása... végső céllá válik. Tehát minden mást überel, és innentől kezdve semmi mással nem törődünk.” (Friderikusz most, április 8.)


Korábban is írtam már (persze nem a magam kútfejéből, hanem a modern szociológia és politológia, közelebbről a rendszerelmélet, még közelebbről Anthony Downs, Niklas Luhmann és Pokol Béla nyomán), hogy a modern társadalmakban az egyes társadalmi alrendszerek logikája, működésmódja, normarendszere elkülönül egymástól. Más rugóra jár a gazdaság, a tudomány, a jog, a média, a politika stb. szerkezete. Nagyon lecsupaszítva: ezek egy-egy duális értékpár köré szerveződnek. A gazdaságot a rentábilis–nem rentábilis, a tudományt: az igaz–nem igaz (verifikálható–nem verifikálható), a jogot: a jogos–jogtalan, a médiát: a van hírértéke–nincs hírértéke fogalompárjai mozgatják. A modern politikát: a szavazatot nyerni–szavazatot veszteni, másként: a kormányon maradni–ellenzékbe kerülni kettőse. Egyszóval: a hatalom. Ez a politika központi kategóriája, működési közege, lételeme. Amit nem (vagy csak kivételesen) lehet szembeállítani az „ország javával”; követelve a politikusoktól, hogy az előbbi helyett az utóbbit kövessék: vagy-vagy alapon. Megkérni a halakat, hogy mostantól ne ússzanak, hanem repüljenek. Pedig a halnak víz, a politikusnak hatalom – szebben: a néptől, illetve a parlamenttől kapott felhatalmazás – kell ahhoz, hogy az ország javát előmozdíthassa.

Ezért kellett a miniszterelnöknek előbb nyerni 2006-ban a választásokon, s csak azután elindítani a reformokat. Az ismert körülmények között: az adott gazdasági, társadalmi és politikai közegben. Hátában az adott párttal, szemközt az adott politikai ellenféllel. És természetesen az adott közjogi rendben: a parlamentáris kormányzás keretei között. A történet folytatása ismert: mára kritikus méreteket öltött a reformokkal szembeni társadalmi és politikai ellenállás, illetve megszűnt azok politikai támogatottsága. Egy extrém népszavazással (és a további népszavazási fenyegetésekkel) ha meg nem is szűnt, de kérdésessé vált a parlamentáris kormányzás folytathatóságának lehetősége. (Hála mindenekelőtt az Alkotmánybíróságnak. Egykoron szocialisták jelölte elnökét s egy további tagját most újra jelöli a Fidesz: rácáfolva Pozsgay bonmot-jára, miszerint a hála nem politikai kategória.) Ezek után aligha kell csodálkozni, hogy az MSZP nem hajlandó további reformokra, hogy nem vállal további konfliktusokat, az SZDSZ pedig kilépett a koalícióból. Semmi kétség: mindkét párt politikusait a következő választásokon elérhető eredmény motiválja elsősorban. Az SZDSZ a puszta létéért küzd. A képviselők az újabb mandátumért. Az egzisztenciájukért. A halak vizet akarnak.


Értelmiségiek, publicisták, közgazdászok, egykori pénzügyminiszterek, volt és jelenlegi jegybankelnökök stb. – a maguk normái szerint – joggal bírálják őket. Igazuk van, ha azt írják, hogy az ország érdeke a reformok folytatását követeli. Az állami kiadások, illetve bevételek radikális csökkentését, a tizenharmadik havi nyugdíj, a szociális kiadások jó részének visszavételét; a gazdasági növekedés ezen áldozatok árán való serkentését, az ország lecsúszásának megállítását. Kimondják, leírják, amit az ország érdekében hasznosnak, racionálisnak, szükségesnek tartanak – teszik a dolgukat.

Ám a politikusoknak a szükségesen túl a lehetségest is mérlegelniük kell. Nem követelhetjük tőlük, hogy ne tegyék. Hogy úszás helyett repüljenek. Békesi László mégis megteszi. Amikor azt mondja, hogy a kormányfőnek „fontosabb a hatalom megtartása, semmint felhasználása az ország egészének javára”, akkor képtelenséget állít. Hisz parlamenti támogatás híján nincs hatalma az ország javát szolgálni, értsd: folytatni a reformokat! Ki szavazná meg őket? Húsz SZDSZ-es? A volt pénzügyminiszter szerint ráadásul határozottabban kéne folytatni a reformokat: „Ments isten, hogy olyan ütemben haladjon tovább, mint eddig, hiszen az... aztán nagyon távol esik a gyors előrehaladástól.” Hogy mondhat ilyet az, aki amúgy tisztában van a helyzettel, hisz egy másik mondata így szól: „Nem a miniszterelnök személye a kulcskérdés, hanem a mögötte lévő párt, az pedig nem változik.”

Békesit nyilván saját beszédének heve ragadta el, s az utóbbi megállapítása a mérvadó. Ezért várná el a kormányfőtől, hogy mondjon le, őrizze meg legalább az arcát, ha már nem maradhat hű a programjához, amelyre fölesküdött. Túl azon, hogy a kormányfő persze nem a saját programjára, hanem a Magyar Köztársaság alkotmányára esküszik föl, állapítsuk meg, hogy ez az elvárás az értelmiségi reflex tipikus megnyilvánulása. A politikus ugyanis másként mérlegel. A következmények felől. Neki első a felelősség, s csak második az önérzet. Mielőtt szemügyre vennénk esetleges lemondása következményeit, vessünk egy pillantást más értelmiségi megnyilatkozásokra is.


„A felelősségérzete mutatkozhat meg abban, hogy lesz-e ereje félreállni, és átadni helyét a nagy válságkezelők valamelyikének” – írja lapjában Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom főszerkesztője (Jönnie kell, április 4.). Nem rejti véka alá azt sem, kire gondol elsősorban. Bokros Lajosra, akinek egyetemi és egyéb előadásait Kovács szerint meglepően nagy érdeklődés kíséri. Ezt nem vonom kétségbe. Azt viszont megkérdezem, hogy vajon a ma egzisztáló magyar parlamentben momentán mely pártok szavaznák meg az ő – elvileg nagyszerű és hatékony – radikális reformterveit: a tizenharmadik havi nyugdíj megvonásától a szociális kiadások drasztikus csökkentéséig? Ki szavazna egyáltalán bizalmat neki és programjának? Az MSZP? A mostani történet ennek az ellenkezőjéről szól! A Fidesz? Na, ne! A maradék két pártra a méretük miatt nem is érdemes rákérdezni (noha lehetne). Vagy ki szavazna bizalmat példának okáért Kovács Árpád ÁSZ- vagy Simor András MNB-elnöknek (s az ő 2500 milliárdos rapid megszorító csomagjának) akkor, amikor az MSZP-ben már a konvergenciaprogram mai kereteit is szűknek tartják?

Kovács Zoltán szerint „az ország pillanatnyi rossz helyzete attraktívabb kormányzást igényel”, s ma „legfőképpen igazi szakértelem nélkül nem lehet kormányozni”. Nem tudom, miféle attrakciókra gondol, de szerintem meg parlamenti többség nélkül nem lehet. Vajon hogyan írhatja le a magyar sajtó e kiváló személyisége – ezt a legcsekélyebb irónia nélkül, a legőszintébben mondom! – a koalíció és a parlamenti többség megszűnésének pillanatában azt a marhaságot, hogy ma Magyarországon „semmi akadálya... annak, hogy valami érdemi is történjen a kormányzást illetően”?


Bizony, Bugyinszky György is hasonlót pedzeget, ha nem is ilyen triviálisan, amikor ezt mondja: „A kérdés egyszerű ezek után. Kinek hisszük el inkább a helyzetértékelését: Gyurcsánynak... vagy az ÁSZ és az MNB elnökének?” Ez álkérdés. De legalábbis rossz. Mert bízvást hihetünk mindegyiküknek. Mindegyik jól értékel ugyanis: a maga mércéje, pozíciója és felelőssége szerint. A szakember mondja a tutit (és igaza van), a politikus pedig keresi a realizálás társadalmi-politikai esélyeit, és úgy találja, hogy azok nem léteznek (és neki is igaza van). Bugyinszky ezt írja: „A kormányválság csak a felszín, a nyilvánvaló programválság viszont a mély.” Meg ezt: „Beszéljünk világosan: ma nincsen érvényes kormányprogram. Ami sokkal nagyobb probléma Magyarország számára, mint hogy éppen nem látszik az egyértelmű kormánytöbbség.”

Édes istenem! Érvényes kormányprogram az, aminek parlamenti többsége van. Ma Magyarországon jobbnál jobb szakértői koncepciókkal: kormányprogramcsírákkal van tele a padlás, ám ezek akkor szökkenhetnének szárba és válhatnának érvényessé, ha a pártpolitikai szféra megfelelő közeget biztosítana számukra. Az utóbbi állapota azonban – ma még beláthatatlan ideig – enyhén szólva nem konvergál a szakértők programjaival.
Ez a szomorú helyzet. Elég reménytelen.

Ezen e pillanatban semmit sem javíthatna a miniszterelnök – értelmiségi ízlést kielégítő – „félreállása”. Rontani viszont annál többet ronthatna. Az ő „felelősségérzetének” ugyanis – az ÉS főszerkesztőjének érzésével szemben – nem egy szép gesztusban, hanem a politikai következmények mérlegelésében kell megmutatkoznia.

Nézzük ezeket! Miután eddig nem kaptunk hírt arról, hogy az MSZP-frakció az SZDSZ-szel közösen (netán az MDF-fel vagy a Fidesszel) kész bizalmat szavazni a parlamentben Bokros Lajosnak (vagy bárki más kiváló szakértőnek) s az ő országmentő reformprogramjának – most sem ironizálok! –, így a jelenlegi konstellációban a miniszterelnök lemondása a következőket vonná maga után: az alkotmány szerint a köztársasági elnök kormányalakítással bízna meg valakit. Ha az illető (s a programja) negyven napon belül nem kapna bizalmat a parlamenttől, az elnök feloszlathatná az utóbbit, és kiírhatná a választásokat. (Megtenné.) Ez a dolgok mai állása szerint komoly esélyt adna Orbánnak a kétharmados (alkotmányozó) többség megszerzésére. Nem folytatom...
A Kovács Zoltán, Békesi László (és mások) által elvárt „nagyvonalú” gesztust amúgy szállóigeként ismeri a történelem. Így szól: „Utánam a vízözön...”

168ora.hu